– Hogyan került Szegedre Sófi József?

– Molekuláris biológiát a legmagasabb szinten Szegeden lehet tanulni. Így volt ez az én diákkoromban is, ezért jelentkeztem a mátészalkai középiskolából a szegedi egyetemre. Már az egyetemi évek alatt, első éves koromban elkezdtem laboratóriumban dolgozni az akkor Szegedi Biológiai Központnak nevezett SZBK-ban. Még egyetemista voltam, vagyis 1985-1990 között, amikor rangos nemzetközi folyóiratokban jelentek meg publikációim.

  „Másképpen gondolkodtam…” már hallgatóként is

– Ez a nemzetközi jelenlét jelentős teljesítménynek számított a rendszerváltozás előtti időszakban a hazai kutatók körében. Az viszont az egyetemisták között számít ritkaságnak a mai napig, hogy valaki elsőévesként már dolgozatokat írjon. Ennyire tudatos diák volt?

– Gyönyörű időszakként emlékszem vissza arra, amikor az újszegedi Herman Kollégiumba sétáltam haza hajnalban a közeli SZBK-ból, ahol sokszor rám virradt a laboratóriumban, olyan sokáig dolgoztam. Ha sikerült egy-egy kísérlet, bejöttek az eredmények, földobódottan. Mindig is érdekelt a kutatás.

– A kutatómunka iránti érdeklődés miatt volt „más”, a többi diáktársához képest?

– Másképpen gondolkodtam: a biológiának a logikája érdekelt. Az, hogy egy szervezet mennyire logikusan épül föl, hogyan működik. Mindig olyan kérdéseket tettem föl, mint amilyen a többieknek nem jutott eszébe. Volt vénám, hogy ráérezzek új összefüggésekre, eredeti megközelítésekre.

  Mentoráltból kényszervállalkozó

– Hogyan jutott be egyetemistaként a világszínvonalú akadémiai kutatólaboratóriumba?

– Megkerestem kutatókat. Azért mertem hozzájuk fordulni, tőlük kérdezni, mert – szerénytelenség nélkül mondhatom – rengeteget olvastam, speciálkollégiumra jártam, tehát felkészült voltam, különösen az átlagos évfolyamtársaimhoz képest. Részt vettem az SZBK és az egyetem akkori vezető kutatóinak – Ferenczy Lajos, Venetianer Pál, Alföldi Lajos – az előadásain: az első sorban ültem, és kérdeztem. Így láthatták: felkészült vagyok a laboratóriumi munkára is. Nyaranként és a szorgalmi időszakban is dolgoztam. A tanulás és a kutatócsoporton belüli munka szép eredményeket hozott a számomra.

– Ezek szerint az egyetemista Sófinak is akadtak mentorai?

– Igen! Az első három kutató, akinek a legtöbbet köszönhettem: már elhunyt Hadlaczky Gyula, a későbbi Széchenyi-díjas genetikus, Udvardy Andor és Venetianer Pál, az SZBK akkori főigazgatója. Az SZBK-ban és a tanszékeken is olyan kapcsolatokat építetem ki, hogy amikor visszakanyarodtam az egyetemi berkekbe, akkor a legtöbben ismerősként üdvözöltek.

– Milyen sikereket könyvelhetett el magának egyetemistaként?

– Rangos, például 7-es impakt faktorú folyóiratokat említhetek, amelyekben a – másokkal együtt írt – cikkek megjelentek. Így figyeltek föl rám Oxfordban: negyedéves hallgató voltam, amikor meghívtak egy 12 hónapos tanulmányútra. Hogy ez milyen nagy dolognak számított, elég hozzátennem, hogy 1989-et írtunk, még létezett a „vasfüggöny”. Segített nekem Benedeczky István, a szegedi egyetem állattani tanszékének akkori vezetője, és tanítványa, Somogyi Péter, az egyik leghíresebb magyar tudós, aki Oxfordban dolgozott. Biztosították volna számomra, hogy egy éven át Oxfordban tanulhatok és kutathatok. Viszont a megélhetési költségeimet magamnak kellett volna biztosítanom. De ezt én nem tudtam előteremteni, mert szegény családból származom. Biztatásukra megpályáztam az European Science Foundation alapítványi támogatást, amelyet az uniós országok polgárai nyerhettek el, hogy más országokba mehessenek tanulni. Ám én mint kelet-európai diák nem kaptam meg. Ezért az oxfordi utam meghiúsult.

– Ez törést okozott a pályáján? Ezért mondott búcsút a kutatói pályának?

– Igen. Másképp alakulhatott volna a sorsom, ha az egetemi ötödévet Oxfordban tölthetem. Ezért amikor megszereztem a diplomám 1990-ben, nagyon nagy válaszút előtt álltam. Hívtak az SZBK-ba kutatni, Venetianer Pál azt is fölajánlotta, hogy közvetlenül vele dolgozhatom. Elnyertem egy akadémiai ösztöndíjat, amit akkor TMB-ösztöndíjnak hívtak. A rövidítés a Tudományos Minősítő Bizottság nevet takarta. Olyasmi volt ez akkor, mint most a PhD. Pályázni kellett, három évre adták a támogatást. Ám 1990-ben a havi 6500 forintos ösztöndíjból nem tudtam volna eltartani magam, miközben a szüleimet is támogatni kellett. Ezért ezt a lehetőséget el kellett engednem, a kutatói pálya helyett kényszervállalkozásba kezdtem.

– Saját maga alapított egy vállalkozást?

– Előbb társakkal, aztán a testvéremmel közösen hoztunk létre egy céget. Semmi köze se volt a biológiához. Kereskedni kezdtünk.

– Ezt nyilván nem tanították a biológia szakon. Teljesen elszakadt az egyetemtől, Szegedtől?

– Az ösztöndíjból megtakarított pénzemet adtam oda egy barátomnak, aki elment az akkori NSZK-ba, vásárolt rajta olyan árucikkeket, amiket aztán haszonnal eladott. Közben autodidakta módon sajátítottam el a vállalkozói ismereteket. Az első két évben, ’92-ig Mátészalkán kereskedtünk. Egy év alatt annyira beletanultam, hogy ’91-ben a legjobb kereskedőnek választottak. Ám ott beszűkültek a lehetőségek. Visszajöttem Szegedre, az ismerős terepre. Akkoriban mindenki élelmiszerrel kereskedett. Olyan termékeket, amelyeket korábban nem lehetett Magyarországon kapni. Aztán non-stop boltokat nyitottunk.

  „Bármit csinálsz, azt a legmagasabb szinten műveld”

– Innen hogyan lehetett visszatalálni az egyetemhez, a kutatólaboratóriumok világába?

– Olyan szempontból nem kerültem távol, hogy kereskedőként is vallom, amit egyetemistaként: bármit is csinál az ember, a tehetségéhez és a képességeihez képest a lehető legmagasabb szinten művelje. Ha mindig igényességre törekszem a saját munkámmal szemben, akkor annak előbb-utóbb lesz eredménye.

– A Sófi-féle szellemiséggel végzett kereskedelemnek lett akkora eredménye, hogy létrehozhatta a magánalapítványát?

– Kereskedőként 2000-ig dolgoztam. Egy idő után már nemcsak Mátészalkán, majd Szegeden, de Magyarországon is a legjobbak közé számítottak. A 90-es években megszülető beszerzési közösségek, például a CBA szegedi megszervezése hármunk nevéhez kötődik: rajtam kívül Lekeny Györgyéhez, aki a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán testnevelés-szlovák szakon diplomázott, illetve Tóth Jánoséhoz, aki akkor a szegedi egyetem bölcsész karán történelem szakra járt. Azóta szétváltak ugyan az útjaink, de a barátság megmaradt. A boltjainkat a volt alkalmazottaink, volt üzlettársaink vették bérbe. A testvéremmel pedig ingatlanbefektetésekkel is foglalkozunk. Jómagam 2000 óta pénzügyi befektetésekre koncentrálok.

– Mi az üzleti siker titka?

– Megtaláltuk a legjobb és a legforgalmasabb helyeket, több boltunk máig is működik Szegeden. Mindehhez a legolcsóbb beszerzési forrásokat kutattuk fel. A kereskedelemben, mint bármi másban, amit elkezdünk csinálni, fontos, hogy innovatívak legyünk!

– Annyira sokat használják ezt a jelzőt: innovatív. Mit jelent Sófi József szótárában?

– Az új ötlet úgy valósítsuk meg, ahogy senki más nem csinálja.

  Üzletemberből mentor

– Ezzel végképp lezárta a visszautat a tudományhoz?

– A biokémiai és a genetikai tanszékkel megmaradt a kapcsolatom. Az engem érdeklő tudomány, a molekuláris biológia eszméletlen gyorsasággal fejlődik. Naponta születnek új eredmények. Öt-hat éves lemaradást nem lehet behozni. Ugyanakkor a vállalkozás sem hozza az elvárt eredményt, ha azzal az ügyvezető nem teljes erőbedobással foglalkozik…

–… Ezért merült fel a gondolat, hogy a tudománnyal ismerkedő hallgatókat támogatja?

– Pénz híján nem jött össze az oxfordi tanulmányutam. Válaszút elé kerültem ’90-ben: alacsony fizetésért kutatok vagy vállalkozással teremtek megélhetést a családomnak, és ez utóbbit kellett választanom. Két ilyen élményt követően merült fel a gondolatom: a hozzám hasonló helyzetű fiatalokat támogatnám anyagilag, ha ehhez meg lenne a megfelelő anyagi hátterem. E helyzetet 2001 körül értem el. A diplomám megszerzése után 11 évvel, 2001-ben hoztam létre a Sófi József a Szegedi Tehetségért Alapítvány.

– Többféle módon lehet nevelni, de leginkább a saját példával. Mit mond az Ön életútja egy mai egyetemista számára?

– Ez nagyon érdekli a hallgatókat. Mindig rákérdeznek az alapítványom születési körülményeire. Úgy tapasztalom, motiválja őket a történetem, ami dióhéjban annyi, hogy „Volt egy ember, aki viszonylag jól tette a dolgát, amikor kutató volt, hiszen rangos publikációi jelentek meg. Aztán váltott, de az új helyzetben, vállalkozóként is viszonylag sikeres…” Az egyik Sófi-ösztöndíjas hallgató, Nagy Zsolt 2005-ben elárulta: a tudománynál szeretne maradni, de valami hasonlót tervez véghezvinni, mint amit én. Tanácsot kért tőlem, hogyan kezdjen hozzá ahhoz, hogy a tudását ne csak tudományos területen, hanem az üzleti életben is hasznosítsa. Hozzám hasonlóan, pénzzel nem rendelkezett a pályája kezdetén. Közösen végiggondoltuk és megcsinálta: géndiagnosztikai céget hozott létre, pénz nélkül, egyetemi berkekben. E spin-off cég ügyfeleinek a megszerzését, ami a legnehezebb mozzanat, a tanácsomra úgy érte el, hogy különböző újságok ingyenes genetikai tanácsadójaként kezdett dolgozni. Ahogy ismertté lett a neve, egyre több műsorba hívták szakértőként, mert közérthetően tudott magyarázni. Az érdeklődőkből lettek meg a saját ügyfelei. Tehát az ötletem annyi volt, hogy a médiumokban ingyen közreműködő szakértőként szerezhet saját ügyfeleket. Így épített fel a pártfogoltam egy százmilliós céget. Erre ez a cégvezető adományaival segíti azt az alapítványomat, amelyet úgy vezetek, hogy a támogatott tehetségeknek nem csak az indulásánál segítek, hanem az életútjukat figyelemmel kísérem, és ha kérik, akkor tanácsaimmal, ötleteimmel segítem őket a haladásban is.

– Akár úgy is, hogy a korábbi Sófi-ösztöndíjasok maguk mellé vesznek olyan tehetségeket, akik később részesültek ebben a támogatásban?

– Több ilyen példa is van az alapítványunk történetében. Például a Visy Csaba kutatócsoportjában is dolgozó Janáky Csaba 2007-ben volt Sófi-ösztöndíjas, és amikor visszajött Amerikából, akkor megkeresett, és a csoportja szinte csak egykori Sófi-ösztöndíjasokból áll. Mert szerinte is komoly ajánlólevél a Sófi-ösztöndíj. Vagy: a Cambridge-ből hazatért Lipinszki Zoltán, az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa ugyancsak kifejezetten kereste a Sófi-ösztöndíjasokat, mert a legkiválóbb szegedi egyetemisták nyerhetik el ezt a támogatást.

  A tehetség is menedzselésre szorulhat

– Hogyan ismerhető fel a tehetség?

– Sokféle a tehetség. Az egyik típus olyan, mint amilyennek magamat is gondolom: jól menedzseli magát, és másokat is. Egyetemistaként tudományos programokat szerveztem, nálam fiatalabbakat, például az alsóbb éves Haracska Lajost én vittem be Udvardy Andorhoz, az SZBK kutatócsoportjaiba. A tehetségek másik típusának segíteni kell a menedzselésben. Ebben ad támogatást a Sófi Alapítvány. Nem csak a tudományos kutatói pályán való elindításra igaz ez, hiszen zenész és képzőművész tehetségeket is segítünk.

– Igaz az állítás, Ön szerint, hogy mindenki tehetséges valamiben?

– Igen! De nem mindenki képes fölismerni a saját tehetségét. Próbálkozni kell. Vagyis minél több területen – a zenétől kezdve a táncon és képzőművészeten át a tudományig, vagy bármi másban – ki kell próbálnia az olyan embernek önmagát, aki nem tudja eldönteni, milyen tevékenységhez van a legnagyobb affinitása. Ugyanakkor középiskolás korra el kell jutni az önismeretnek arra a szintjére, hogy a fiatal eldönthesse: miben vagyok a leginkább tehetséges, mi az az irány, amit érdemes fejleszteni. Magyarországon ezt látom problémának, hogy például a Szegedi Tudományegyetemen, ahol fantasztikusan tehetséges emberek dolgoznak, nem tudjuk kiaknázni és hasznosítani ezt a szellemi potenciált.

– Egy intézménynek is ki kell találnia magát? Mi az, amiben Ön szerint a legjobb az SZTE?

– Komoly tradíciókkal rendelkezik biológiában, kémiában és matematikában, amire építve a molekuláris biológiára alapozható orvosi kutatás és az informatika a jelenleginél jobban fejlesztendő lehetne. Jelenleg az az érzésem, hogy szellemi potenciáljának körülbelül a 70 százalékát mutatja meg a szegedi egyetem. A 70 százalék is szép eredmény, de ha megvan a tehetség, akkor ennél többet kellene magából megmutatnia. Egyetértve Buzás Norberttel és Duda Ernővel, akivel e témakörről sokat beszélgetünk: részben pénz kérdés,és valóban gát, hogy nincs akkora költségvetési vagy alumni támogatottsága a szegedi egyetemnek, mint nyugati társainak. Ám a hozzáálláson, a gondolkodáson is rengeteg múlik. Ha a kutató, az oktató, a hallgató megpróbálja kihozni magából a maximumot, akkor ezzel a szemlélettel eredményesebb lehet, mint akinek pénze van, de slendrián módon dolgozik. Nagy dolgok múlnak olyan apróságokon, mint például a határidő betartása, vagy a legjobb arcunknak a mutatása, az optimizmus. Tehát a „Félig üres vagy félig tele a pohár?” kérdésre a válaszunk az legyen, hogy „Félig tele a pohár!”

– A Sófi Alapítvány 2001-es születését, majd bővülését hogyan fogadja a családja?

– Már annyi jövedelmet gyűjtöttem, hogy nem okoz megélhetési vagy az életszínvonalam fenntartásában problémát az alapítványom léte. A családban fel sem merült, hogy ne a szegedi egyetemisták támogatására fordítsam a bevételeimnek ezt a fölös részét. Azzal is egyetértettek, hogy bővítsem a támogatottak körét. Kezdetben csak biológus hallgatóknak szól az alapítványi felhívás. 2006-tól viszont a Szegedi Tudományegyetem minden karáról és szakjáról lehet pályázni. Így immár egy évtizede az SZTE minden hallgatója esélyes a Sófi Alapítvány támogatására. Rájöttem: minden érdeklődési körű fiatal érdemes a támogatásra.

– Menedzselni nehéz?

– A tudományban vagy a művészetben a tehetséget menedzselni mindennél nehezebb. Csak támogatással, segítséggel lehet, üzleti alapon lehetetlenség a tehetséget menedzselni.

  Ösztönző példák

– Akadnak más vállalkozók is, akik támogatják az ön alapítványát? Vannak követői?

– A Sófi alapítvánnyal ösztönözni szeretnék más vállalkozókat is, hogy költsenek a tehetségek támogatására. Jönnek létre alapítványok, amelyek csak bizonyos tudományterületek művelőinek vagy csak bizonyos célokra adnak támogatást. Vagy például az Eötvös Kollégium alapítványának a létrehozásában is segítetem.

– Immár három évtizede részese a szegedi egyetem életének. Hogyan kapcsolódott a Sófi Alapítvány a Szegedi Tudományegyetemhez?

– Bár a Sófi József a Szegedi tehetségekért Alapítvány önálló jogi személy, de azért tud jól együttműködni az egyetemmel, mert az SZTE vezetői komolyan veszik a tehetséggondozást. Az alapítvány ötletével az egyetemet úgy kerestem, hogy vagy a volt tanáraimhoz vagy a volt hallgatótársaimhoz fordultam. Például az SZTE egyik korábbi közkapcsolati rektorhelyettesét, Badó Attilát még hallgató korából ismertem, mint hallgatótársat. Az általa menedzselt Tehetségpont célja is az, hogy összefogja az egyetemen működő tehetséggondozó programokat, felkutassa és támogassa az arra érdemes hallgatókat.

– Hogy kell elképzelni: miként viszonyul egymáshoz Sófi Alapítvány és a 2008-ban létrehozott SZTE Tehetségpont?

– Olyan ez, mint egy nagy hajóhad, amelyben például az SZTE Eötvös Kollégium vagy egy tanszéki tanulmányi verseny, egy-egy hajó. Ilyen hajó a Sófi Alapítvány is, de mivel az egyik első magánalapítvány, amely az SZTE hallgatóit támogatja, zászlóshajónak is tekinthetjük. Már csak azért is, mert az ismertségünk olyannyira jó, hogy hozzá tudunk tenni a később megalakult SZTE Tehetségpont, mint vezérhajó, népszerűsítéséhez. A Sófi Alapítványhoz pályázó hallgatókon kívül az összes Tehetségpont-pályázatot is támogatom, mert mint a Tehetségtanács tagja, mindenkivel kapcsolatban állok.

– Miben más a Sófi Alapítvány az SZTE többi, Tehetségponthoz kötődő alapítványához képest?

– A Tehetségpont pályázati felhívásai nagyobb hallgatói kört érinthetnek. A Sófi magánalapítvány, amely nem csupán ösztöndíjakkal, hanem közösségépítéssel is formálja a fiatalokat. Például az új pályázóknak minden évben megrendezünk egy teadélutánt, amikor beszélgetünk, ismerkedünk egymással, miközben a körünkbe meghívjuk a díszvendéget is. Már itt elindulnak az együttműködések – például a vegyész a biológussal „szakmázik”. Ezek az okos emberek jól érzik egymás társaságában magukat: egymásnak könyveket és zenéket ajánlanak, baráti alapon. Sőt: a Sófi-ösztöndíjasok között házaspárokat, sőt közös gyermekeket is köszönthettünk már. Tehát itt személyes kapcsolatok szervezik közösséggé a Sófi-ösztöndíjasokat. Az is jellemző, hogy a legjobbak pályázhatnak, mert a kritériumainkat nem tudja minden tehetséges hallgató teljesíteni.

– Mert Sófi József maximalista?

– Nagyon magasra tettem a lécet az alapítványomban is. Komplex az értékelési rendszerünk. Ugyanakkor szoktam biztatni a hallgatókat: ne legyenek kishitűek, amint elértek valamilyen az eredményt, pályázzanak, ne ahhoz hasonlítsák önmagukat, akik már mindent elértek egy területen. Azt szoktam mondani a fiataloknak, hogy fokozatosan, lépésről lépésre építsék föl magukat. A lépcsősoron egyesével kell felfelé lépkedni, nem lehetséges húsz lépcsőfokot felfelé ugrani. Ezért javaslom, hogy már az I. és II. éves eredményes hallgató is nyújtsa be a pályázatát. Tudományos teljesítmény nélkül lehetséges, hogy nem nyeri el a Sófi-ösztöndíjat, de III. évesen már részesülhet támogatásban.

– Ezért van háromféle díjuk?

– Igen. A fokozatosság jegyében alakítottam ki az ösztöndíj rendszert. A Sófi-fődíj 200 ezer forint, a Különdíj 50 ezer forint, míg a kuratóriumi támogatás nem jelent ösztöndíjat, de biztatás: a tehetséggondozó testület fölfigyelt az illető hallgató teljesítményére. Legalább negyven olyan hallgató mondhatja el magáról, hogy több éven át elnyerte a Sófi Alapítvány ilyen vagy olyan támogatását. Például Schuszter Tamás, Náfrádi Lilla is ezt az utat járta be. Lipinszky Zoltán először nem nyert semmit, majd kétszer is átvehette a Sófi-fődíjat.

  Számok bűvöletében

– Az eredményeiket közszemlére teszik: például a különböző karokon, a sajtó számára. Hír az is, hogy lezárult a Sófi-ösztöndíj szezon: 2016-ban 83 benyújtott pályázat minősült érvényesnek. Milyen számok jellemzik a Sófi Alapítványt?

– 2001 óta több mint 15 millió forintot fizettem ki hallgatói ösztöndíjra. 2016-ban további 2 millió forintot kapnak a legjobbak. Eddig a magánalapítványom 1200-1300 szegedi egyetemistával került kapcsolatba, akiket valamilyen módon támogat. A csúcstartó fiatal Arany Mihály, aki eddig egyetlenként háromszor is elnyerte az ösztöndíjat, összesen 600 ezer forint támogatásban részesült. Több Junior Príma díjasunk is van – például Lipinszki Zoltán és Janáky Csaba is Sófi-ösztöndíjas volt.

– Hogyan tervezi növelni az alapítványi alaptőkét?

– Megkerestem barátokat, üzleti partnereket. Sokan ígértek, de nemigen utaltak pénzt az alapítványi számlára. Ugyanakkor az alapítvány támogatóit – például Duda Ernőt, vagy Puskás László biotechnológiai cégét, Nagy Zsolt géntechnológiai vállalkozását, az Erste Bankot, a , K&H Bankot, az Opel Rupesky-t – föl szoktuk sorolni a díjátadókon is. A kétezres években hosszú volt ez a lista, de azt a válság megkurtította. A személyi jövedelemadó 1%-ából évi 80-90 ezer forint gyűlik össze. A „sok kicsi sokra megy” alapon miden évben átadjuk az „Év szponzora” díjat, vagy a nagyobb összegű támogatásból létrehozható díjnak az adományozó nevét adjuk: így lett például a Solvo-díj, vagy K&H Bank-díj...

– Úgy tűnik, Sófi József tudja, hogyan kell a figyelem fókuszába kerülni. Például a Szegedi Tudományegyetem minden kari honlapján megtalálni, kik nyertek Sófi-ösztöndíjat. A pályázatról a kari honlapokon, de a Tehetségpont és a SZAB honlapján is lehet olvasni. A Sófi-infók az SZTE kari főépületeinek a frekventált hirdető tábláin is megtalálhatóak. A díjátadók rangját növelve minden esztendőben a kulturális éle jeles szereplőit, művészt hívnak díszvendégnek…

– Ez is az én ötletem volt. Járt már a körünkben díszvendégként például Jancsó Miklós Törőcsik Mari, Sebestyén Márta, Szabó István Oscar-díjas rendező, Jankovics Marcell, Szörényi Levente, Vásáry Tamás, Makk Károly, Jókai Anna… Ez is öregbíti a Szegedi Tudományegyetem hírnevét. Igen, tudatosan építettem föl ezt az alapítványt. Minta nem volt előttem. Ebben is másképp gondolkodtam. Mint ahogy egyetemistaként, vagy vállalkozóként is más rugóra járt az agyam, mint a többségé. Épp ez a másfajta gondolkodás juttatott sikerhez. A díjátadókon példájánál: az elismerést mindig az SZTE első polgára, vagyis a rektor, a díszvendég és az egyik szponzor és adja át. Mindig készül közös fénykép is. Így köszönjük meg a támogatást is.

– Mindez, azt már elárulta, eddig 15 millió forintjába került? És mennyi ideőbe kerül a Sófi Alapítvány működtetése?

– Ez a legnehezebb kérdés: rengeteg időt vesz igénybe az alapítvány. Mert a korábbi években nyertes tehetségekkel is tartom a kapcsolatot. A volt ösztöndíjasok és az újonnan jelentkező pályázók rengeteg kérdéssel fordulnak hozzám, a problémáikat el kell intéznem. Például a zenész Kelcz Dávid abban kért segítséget, hogy intézzem el: a klipjüket a Dugonics téri egyetemi épület díszteremben vehessék fel. Egy másik fiatal,m a Bostonban tanuló, a Sófi-ösztöndíjat már kétszer elnyert Szabari Margit orvostanhallgató ajánlást kért egy ottani pályázathoz.

– Nincs segítsége?

– Nincs! Menedzselem a kereskedelmi vállalkozásomat, vezetem az ingatlan befektetésekkel foglalkozó tanácsadó cégemet. Itt keresem meg azt a pénzt, amit a családom megélhetésére és az alapítványra fordítok. Mellette napi 6-7 óra „önkéntes” munkában foglalkozom az alapítványom ügyeivel. Az itteni munka azzal együtt nő, ahogy duzzad az alapítvánnyal kapcsolatba került hallgatók száma.

– Mit szól ehhez a családja?

– Három gyerek vár otthon. Kicsik még: 6 és 4 éves a két nagyobb, 4 hónapos a legkisebb lányom. Ők még nem tudják, hogy úgy növelem a velük együtt töltött időt, hogy minden más feladatot igyekszem a lehető leghatékonyabban megoldani, vagyis csak annyi ideg csinálok miden mást, ameddig muszáj.

– Ezek szerint az alapítványa fejlesztésében épp ön, az alapító a „szűk keresztmetszet”? Milyen lesz a Sófi Alapítvány következő tizenöt éve?

– Azt szeretném, ha az ösztöndíjasaink között találnék olyan fiatalt, aki át tudna venni az általam képviselt gondolkodást, részfeladatokat. Mert ismerem az egyetemi kutatói felfogást, az üzleti szféra profitorientáltságát és a segítségnyújtásra épülő nonprofit szervezetek világát. E három irány között egyensúlyt tartva olyan dolgokat hozok létre, amelyekben követőket keresek. Közben persze tervezgetek. Például a személyenként 1 millió forintos Sófi Életpálya Ösztöndíjat, amelyet 1-2, arra érdemes diplomásnak adnánk minden évben. Ennek az lenne a lényege, hogy azok a hallgatók, akik egyetemi polgárként pályáztak és nyertek ösztöndíjat, jogosultak lesznek 49 éves korukig diplomás munkavállalóként jelentkezni a díjra az életpályájukkal. Ez visszaigazolja, hogy anno, az illető hallgató korában jól döntöttek, mikor támogatták a kuratórium tagjai. Másrészt azt erősítenék meg az SZTE hallgatóiban, hogy érdemes jó tanárnak, jó bírónak vagy éppen jó kutatónak lenni! Az ehhez való pénz előteremtésén komolyan dolgozom. Mert csak a saját pénzforrásaim ehhez a támogatáshoz kevésnek bizonyulnak. Azt tapasztaltam, hogy az vonzza az embereket, ha tudnak azonosulni a célokkal, látják a jól felépített rendszert, így bizonyosak lehetnek abban, hogy a megtakarításaikat fölajánlva a legtehetségesebbeket és anyagilag hátrányos fiatalokat támogatnak.

– Sófi József mit köszönhet az általa finanszírozott és működtetett Sófi Alapítványnak?

– Sikerélményt jelent, hogy másoknak segíthetek, ha csak egy kicsi arányban is hozzájárulva a tehetséges hallgatók karrierjéhez. Örülök, hogy úgy tekintenek rám, mint a Szegedi Tudományegyetem polgárára, pedig nem vagyok státuszban. Ennek köszönhetem, mintegy a SZTE polgáraként nyertem el 2012-ben, a 23. alkalommal átadott a Szegedért Alapítvány társadalmi-állampolgári kuratóriumi Debreceni Pál-díját, kaptam meg 2015-ben a Szegedért Emlékérmet a várostól. Nagyon jó érzés a szegedi egyetem közösségéhez tartozni!

Forrás:

Szöveg és fotó: Újszászi Ilona